J. Krishnamurti: Végső szabadság – Idézzük fel ezt: V. ESZMÉK ÉS CSELEKVÉS

2011/02/28 - 08:57 (Guru elvüek / Indiához köthetőek, Idézetek)
Tags: Evolúció, Megvilágosodás, Spiritualitás, Tudatosság

J. Krishnamurti

J. Krishnamurti: V. ESZMÉK ÉS CSELEKVÉS MOST A CSELEKVÉS KÉRDÉSÉRŐL szeretnék néhány szót ejteni.

Ez a kérdés kezdetben talán roppant homályosnak és bonyolultnak tűnhet, de remélem, ha végiggondoljuk a dolgot, képesek leszünk tisztán látni, mivel egész létünk, egész életünk cselekvések folyamatából áll. A legtöbben egy olyan cselekedetsorban, olyan, egymással látszólag semmiféle kapcsolatban nem álló, összefüggéstelen cselekedetek sorában élünk, amelyek elkülönüléshez, összeomláshoz és csalódottsághoz vezetnek.

Ez a probléma mindnyájunkat foglalkoztat, mivel a cselekvések által élünk, és cselekvés nélkül nincs élet, nem létezhet tapasztalás, és nem létezhet gondolkodás. A gondolat cselekvés, és ha csupán a tudatosság egy adott, külső szintjén törekszünk a cselekvésre, ha gúzsba kötnek bennünket a külső cselekedetek anélkül, hogy teljes mértékben megértenénk magát a cselekvés folyamatát, az elkerülhetetlenül csalódottsághoz és szenvedéshez vezet.    A legtöbb ember élete a tudatosság különböző szintjein megnyilvánuló cselekvések sorából, folyamatából áll. A tudatosság pedig tapasztalás, névadás és rögzítés. Azaz, a tudatosság a kihívás és a reakció (azaz a tapasztalás), ezt követi aztán az adott tapasztalat megnevezése, és a rögzítés, azaz az emlékezés. Ez a folyamat pedig cselekvés – igaz? A tudatosság cselekvés, és a kihívás és a reakció (azaz a tapasztalás), a névadás és a rögzítés (azaz az emlékezés) nélkül nem létezhet cselekvés. [Aztán a cselekvés megteremti magát a cselekvőt, azaz a cselekvő akkor születik életre, amikor a cselekvés valamiféle eredménnyel, valamilyen végkifejlettel kecsegtet. Ha a cselekvés nem vezet eredményre, nem létezik a cselekvő;ám ha a cselekvés eredménnyel kecsegtet, életre hívja a cselekvőt. Tehát a cselekvő, a cselekvés és a végeredmény egyetlen egységes folyamatot alkotnak, amely akkor valósul meg, ha a cselekvés valamiféle eredménnyel jár. Az adott eredmény érdekében történő cselekvés az akarat; máskülönben nem létezik akarat, nem igaz?A végeredmény elérésére irányuló vágy létrehozza az akaratot, amely valójában maga a cselekvő – „én” akarokelérni valamit, „én” akarok könyvet írni, „én” akarok gazdag lenni, „én” akarok megfesteni egy képet.    Jól ismerjük ezt a három állapotot, a cselekvőt, a cselekvést és a végeredményt, hiszen ezek alkotják mindennapi létünket. Én csak igyekszem elmagyarázni azt, ami van; azonban csak akkor kezdjük majd megérteni, hogyan alakítsuk át azt, ami van, ha illúziók és előítéletek nélkül, objektív módon vizsgáljuk meg azt. Na már most, a létezést alkotó e három állapot – a cselekvő, a cselekvés és a végeredmény – együttesen nyilvánvalóan a „valamivé válás” folyamatát alkotják. Egyébként nem is létezne ez a folyamat – igaz? Ha nem létezik cselekvő, ha nem létezik a végeredmény elérésére irányuló cselekvés, nem létezik a „valamivé válás” sem; az általunk ismert, mindennapi élet azonban maga a „valamivé válás” folyamata. Szegény vagyok, és cselekszem egy adott végeredmény reményében, azaz azért, hogy gazdaggá váljak. Csúnya vagyok, és szeretnék széppé válni. Azaz, az élet nem más, mint a „valamivé válás” folyamata. Az akarat nem más, mint az erre irányuló akarat, amely a tudatosság különböző szintjein nyilvánul meg, különböző állapotokban, amely állapotokban szerepet kap a kihívás és a válaszreakció, a névadás és a rögzítés. Ez a „valamivé válás” pedig küzdelem és fájdalom – nemde? Ez egy folyamatos harc: ilyen és ilyen vagyok, és szeretnék másmilyenné válni.Következésképpen a kérdés a következő: vajon létezik – e cselekvés e nélkül a „valamivé válás” nélkül? Vajonlétezik-e cselekvés e nélkül a fájdalom, e nélkül az állandó harc nélkül? Ha nincs végeredmény, nincs cselekvősem, mert a cselekvőt a végeredménnyel kecsegtető cselekvés hívja életre. De vajon létezhet-e végeredmény, és így cselekvő nélküli cselekvés – azaz létezhet-e cselekvés az eredmény elérésére irányuló vágy nélkül? A válasz pedig az, hogy igen, létezik olyan cselekvési, tapasztalási állapot, amelyben nem létezik tapasztaló és tapasztalat. Ez meglehetősen filozofikus kijelentésnek tűnhet, valójában azonban roppant egyszerű dologról van szó.    A tapasztalás pillanatában az ember nincsen tudatában önmagának, mint a tapasztalattól elkülönülő tapasztálénak; egyszerűen a tapasztalás állapotában van. Vegyünk egy egyszerű példát: mondjuk, hogy dühösek vagyunk. A harag e pillanatában nem létezik sem a tapasztaló, sem a tapasztalat – csakis maga a tapasztalás létezik. Ám abban a percben, ahogy elhagyjuk ezt az állapotot, egyetlen szempillantással a tapasztalás után megjelenik a tapasztaló és a tapasztalat, a cselekvő és a végeredményre vezető cselekvés – azaz megszabadulunk a dühünktől, vagy elfojtjuk azt. Újra és újra belépünk a tapasztalás állapotába, ám mindig el is hagyjuk azt, nevet adunk a tapasztalatainknak, és rögzítjük őket, így teremtve meg a „valamivé válás” folytonosságát.    Ha képesek vagyunk megérteni a szó elsődleges, alapvető értelmében vett cselekvést, ez a megértés felszínes tevékenységeinkre is kihatással lesz majd; először azonban a cselekvés alapvető természetét kell megértenünk.

Vajon a cselekvést az eszmék hívják életre? Vajon először az eszmével rendelkezünk, és aztán cselekszünk, vagy először a cselekedet valósul meg, és aztán az általa megteremtett konfliktus köré építünk egy eszmét? Vajon a cselekedet teremti meg a cselekvőt, vagy először a cselekvő jön létre?    Roppant fontos, hogy kiderítsük, melyik dolog az első a sorban. Ha az eszme az első, akkor a cselekvéspusztán alkalmazkodik az eszméhez, következésképpen többé már nem cselekvés, csupán utánzás, az eszme diktálta kényszer. Roppant fontos, hogy ezt felismerjük, mivel – lévén, hogy társadalmunk leginkább az intellektuális, a verbális szintre épül – mindnyájunk esetében először az eszmék születnek meg, és ezt követik a cselekedetek. Azaz a cselekvés az eszme szolgálója, és ha pusztán eszméket alkotunk, az nyilvánvalóan káros acselekvésre nézvést. Az eszmék további eszméket szülnek, és ha csak eszmék jönnek létre, ellentét lép fel,a társadalom pedig „fejnehéz” lesz, azaz csakis a fogalomalkotás intellektuális folyamatával foglalkozik majd.Társadalmi szerkezetünk kifejezetten intellektuális: csakis az intellektust fejlesztjük, lényünk összes többitényezőjének kárára, következésképpen fuldoklunk az eszmék áradatában.    Vajon létrehozhatnak-e az eszmék valaha is cselekedeteket, vagy pusztán a gondolkodásunkat formálják,korlátozva ezzel a cselekvést? Az eszmék diktálta cselekedetek nem szabadíthatják fel az embert. Roppantfontos, hogy ezt megértsük. Az eszmék által alakított cselekedetek soha nem jelenthetnek megoldást a problémáinkra, mivel mielőtt cselekedhetnénk, először fel kell ismernünk, hogyan jöttek létre az adott eszmék. A fogalomalkotás, az eszmék létrehozatalának vizsgálata óriási jelentőséggel bír, legyen szó akár a szocialista, a kapitalista, a kommunista vagy a különféle vallási eszmékről, különösen most, amikor társadalmunk a szakadék szélén táncol, és bármely pillanatban bekövetkezhet egy újabb katasztrófa. Ha komolyan elszánjuk magunkat arra, hogy megoldást találjunk a problémánkra, először ezt a fogalomalkotási folyamatot kell megértenünk.

Vajon mit is értünk eszme alatt, és hogyan jönnek létre az eszmék? És vajon összeegyeztethető-e az eszme acselekvéssel? Tegyük fel, hogy rendelkezünk egy adott eszmével, amit szeretnénk megvalósítani. Ehhez előszöris egy módszert keresünk, aztán nekiállunk vitázni, időt és energiát vesztegetünk el arra, hogy megvitassuk, hogyan kellene kivitelezni az adott ötletet. Azaz valóban roppant fontos, hogy kiderítsük, hogyan jönnek létreaz ötletek, az eszmék; és ha ebben a kérdésben ráleltünk az igazságra, majd megvitathatjuk a cselekvés problémáját is. Ha nem beszélünk az eszmékről, semmi értelme kideríteni, hogyan is cselekszünk.    Vajon hogyan jutunk el egy eszmére, akár a legegyszerűbb, nem filozófiai, vallási vagy gazdasági természetűeszmére is? Nyilvánvalóan egy gondolati folyamatról van szó – igaz? Az eszmék a gondolati folyamatok eredményei, és e folyamatok nélkül nem létezhetnek. Ezért először magát a gondolkodási folyamatot kell megértenünk, mert csak ezután érthetjük meg annak termékét, az eszmét. De vajon mit is értünk gondolat alatt? Mikor gondolkodunk? .A gondolatok nyilván bizonyos idegrendszeri vagy pszichológiai reakciók eredményei – nemde? Vagy az érzékszervek azonnali válaszai egy bizonyos érzetre, vagy pszichológiai reakciók, az elraktározott emlékezet válaszai. Léteznek tehát az érzékszervek érzetekre adott válaszai, és az elraktározott emlékezet pszichológiai reakciói, azaz a faj, a guruk, a család, a hagyományok befolyása – és mindeme dolgokat nevezzük gondolatnak. A gondolkodási folyamat az emlékezet válaszreakciója, nem igaz? Ha nem lennének emlékeink, nem lennének gondolataink sem, a gondolkodási folyamatot pedig az emlékezetnek az egyes tapasztalatokra adott reakciói indítják be. Mondjuk például, hogy rendelkezem bizonyos elraktározott emlékekkel a nacionalizmussal kapcsolatban, és hindunak nevezem magam. Emlékezetemnek a múltbéli reakciókat, cselekedeteket, következményeket, hagyományokat, szokásokat, a muzulmánok, a buddhisták vagy a keresztények jelentette kihívásokat, és az adott kihívásokra adott reakciókat tartalmazó tárolóedénye ilyenkor elkerülhetetlenül életre hívja a gondolkodási folyamatot. Ha megfigyeljük e gondolkodási folyamat működését, közvetlen módon is megtapasztalhatjuk ezen okfejtés igazságát. Valaki megsért minket, és ez elraktározódik az emlékezetükben, személyes hátterünk részévé válva. Amikor aztán újra találkozunkaz adott személlyel, azaz a kihívással, e sértés emlékével reagálunk majd a helyzetre. Azaz az emlékezetreakciója, ez a gondolati folyamat létrehoz egy eszmét, következésképpen az eszme mindig valamiféle kondicionálás eredménye – és fontos, hogy ezt megértsük. Másként fogalmazva, az eszmék a gondolkodási folyamat eredményei, a gondolkodási folyamat az emlékezet teremtménye, az emlékezet pedig mindig kondicionált.

Az emlékezet mindig a múltban létezik, és a jelenbeli kihívások keltik életre. Az emlékeknek önmagukban nincs saját életük, csak akkor születnek meg, amikor a jelenben szembesülünk egy kihívással. És minden emlékünk kondicionált, legyen szó akár szunnyadó, akár aktív emlékekről.    Következésképp léteznie kell egy eltérő megközelítésnek is. Mindnyájunknak saját magunknak, belülről kellkiderítenünk, vajon eszmék alapján cselekszünk-e, vagy létezhet eszméktől független cselekvés is. Vizsgáljuk hát meg, milyen is az eszméktől független cselekvés.    Vajon mikor cselekszünk eszméktől mentesen? Mikor következik be olyan cselekvés, amely nem a tapasztalatból fakad? Mint mondtuk, a tapasztalatokon nyugvó cselekvések korlátoznak bennünket, így akadályt jelentenek számunkra., A nem az eszmékből születő cselekvés spontán, és nem korlátozó jellegű, ez pedig azt jelenti, hogy a tapasztalatunktól független cselekvés csakis akkor létezhet, ha cselekedeteinket nem az elménk irányítja. A megértésre kizárólag ebben az állapotban juthatunk el: csak akkor, ha a tapasztalatokon alapuló elme nem irányítja, a szintén a tapasztalaton alapuló gondolatok pedig nem formálják a cselekedeteinket. Vajon milyen hát a gondolati folyamatok nélküli cselekvés? Létezhet egyáltalán efféle cselekvés? Olyan ez, mintha egy hidat vagy egy házat akarnék építeni: ha ismerem a megfelelő technikát, tudni fogom, hogyan hajtsam Végre a feladatot. Ezt hívjuk cselekvésnek. Létezik olyan cselekvés, amely során verset írunk vagy festünk, léteznek a kormányzati felelősségekből fakadó cselekvések, léteznek társadalmi és gazdasági válaszreakciók. Mindeme cselekvések az őket formáló eszmékre vagy korábbi tapasztalatokra épülnek. De vajon létezik-e fogalomalkotás nélküli cselekvés?    Az efféle cselekvés nyilvánvalóan csak akkor valósulhat meg, ha az eszmék megszűnnek létezni; ez pedig csak a szeretet által következhet be.

A szeretet nem emlék. A szeretet nem tapasztalat. A szeretet nem egyenlőazzal, hogy a szeretett személyre gondolunk, mivel ez pusztán egy gondolat. Az ember nem gondolhat a szeretetre. Gondolhatunk arra a személyre, akit szeretünk, és akinek elköteleztük magunkat – a gurunkra, a példaképünkre, a feleségünkre, a férjünkre; ám a gondolat, a jelkép nem azonos a valódi dologgal, a szeretettel. Következésképpen a szeretet nem valamiféle jelkép.    Ahol szeretet van, ott cselekvés is van, méghozzá felszabadító cselekvés. Az efféle cselekvés nem egy mentális folyamat eredménye, és a szeretet és a cselekvés között nem lelhetjük fel az eszmét a cselekvéstől elválasztó szakadékot. Az eszme mindig régi, és beárnyékolja a jelent, mi pedig folyton igyekszünk hidat verni a cselekvés és az eszmék közé. Ahol szeretet van – és a szeretet nem valamiféle mentális tevékenység, nem egy emlék, nem a tapasztalat vagy az önfegyelem eredménye -, ott maga ez a szeretet a cselekvés. Ez az egyetlen dolog, ami felszabadíthat bennünket. Amíg nem szűnnek meg a mentális tevékenységek, amíg a cselekvést az eszmék vagy a tapasztalatok formálják, addig nem lelhetünk rá a szabadságra; és amíg folytatódnak e tevékenységek, minden cselekedetünk behatárolt lesz.Ha felismerjük ezt az igazságot, életre kel bennünk a szeretet, a szeretet pedig nem valamiféle mentális tevékenység, és gondolatainkkal nem is foghatjuk azt.    Teljes egészében tudatában kell lennünk e folyamatnak; annak, hogy hogyan keletkeznek az eszmék, hogyanjönnek létre belőlük a cselekedetek, és hogy a benyomásainkra támaszkodva hogyan irányítják, hogyankorlátozzák az eszmék a cselekedeteinket. Nem számít, kinek az eszméiről van szó, nem számít, hogy baloldali,vagy szélsőjobbos eszmékről beszélünk-e. Amíg ragaszkodunk az eszmékhez, olyan állapotban vagyunk,amelyben egyáltalán nem létezet tapasztalás. Ilyenkor egyszerűen az idő hatókörén belül létezünk – azaz amúltban, amely további benyomásokkal lát el bennünket, vagy a jövőben, amely szintén csak a benyomásokegy formája. A tapasztalás csakis akkor következhet be, ha elménk mentes az eszméktől.    Az eszmék nem azonosak az igazsággal; az igazság pedig valami olyasmi, amit közvetlen módon, percrőlpercre kell megtapasztalnunk.

A valódi tapasztalás nem a vágyaink által következik be – hiszen az efféle „tapasztalás” pusztán egy újabb benyomás. A tapasztalás állapota csakis akkor valósulhat meg, ha képesek vagyunk magunk mögött hagyni az eszmék terhét, azaz itt „én”-t, az elmét, ezeket a részleges vagy teljes folytonossággal bíró eszméket. És ha megvalósul ez az állapot, megismerjük majd az igazságot.

J. Krishnamurti

Link 1: Születésről, Halálról, Születésről… Szuffi bölcsesség videóban

Link 2: J. Krishnamurti: Az Élet könyve napi meditációk.

Link 3: Idézetek gyűjteménye ezen az oldalon